Az őskor növényi táplálkozása

Az emberiség legősibb táplálékszerzési módja nagy valószínűséggel a gyűjtögetés volt, ebből következőleg legősibb élelme: növényi táplálék.
A gyűjtögetés nem szűnt meg teljesen a későbbi korokban sem, hanem bizonyos formákban tovább élt (pl. gombaszedés, gyógynövénygyűjtés)
Az őskor legkorábbi szakaszában -a pattintott (csiszolatlan) korban– a növényi táplálékok repertoárjában a következők szerepeltek: gabonák, gyümölcsök, zöldségek, gombák, fűszerek.
Az akkori gyümölcsök a maiaknál apróbbak voltak. Bogyós gyümölcsök közül pl. a berkenye, zöldségek közül a különféle hagymák, gumósok (pl. baraboly), gyökerek, spárga szerepeltek az étlapon.
A vízinövények magas keményítőtartalommal rendelkeznek. A sulyom (vízigesztenye, vízimogyoró) harangformájú növény, mocsarakban nő. Felfúvódott,  levegővel teli levélnyelei lebegtetve tartják a víz felszínén.
Az emberek egészen a múlt századig fogyasztották ezt a csemegét, melynek szedését és fogyasztását tüskés burka nehezíti.
A fák termései is eledelül szolgáltak. A tölgyfa termése -a makk- a későbbi korokban is megjelent ínségeledel gyanánt (pl. tatárjárás, világháború). Kenyeret készítettek belőle.
A növénytermesztés kialakulása előtt is fogyasztottak már gabonákat, melyek vadon nőttek a természetben.
Összegyűjtésük után földbe vájt üregekben, sziklahasadékban tárolták.  A legősibb gabona feltehetőleg a köles vad változata volt.

Tűz

A tűz megismerése (kb. 350 ezer évvel ezelőtt) változást hozott, hiszen a sütés megváltoztatta az ételek szerkezetét, ízét.
A főzés földbe vájt üregekben, később faedényekben történt. Az őskori leves a következőképpen nézhetett ki: vízbe áztatott magvak, levelek, gyökerek, gumók közé felizzított  köveket dobtak, amíg a víz fel nem forrósodott. Így az élelem jobban megpuhult.
Az őskori fűszerezés hamuval és aromás növényekkel történt.
Édesítésre a vadméhek mézét, vagy a jávorfa (juharfa) nedvét használták.
A magokat nyersen fogyasztották, illetve nyers vagy pörkölt (pergelt) formában levesbe tették.
A gabonák fogyaszthatóvá tételére a malom elődje, az őrlőkő szolgált, mely egy henger alakú kavics és egy homorú kő együtteséből állt.
Az őrlés során keletkezett durvára őrölt gabonából víz hozzáadásával pempőt készítettek, amit a leves besűrítésére használtak, vagy izzó kövekre cseppentették. Ez utóbbival megszületett a mai pogácsa őse.
A neolit (csiszolt) kor újabb változásokat hozott, részben az eszközkészítés terén, de főként a termelő foglalkozások kialakulása szempontjából.
Megjelent az ásóbot, sarló, aratókés, kapa, faeke, malomkő, valamint a keményebb, csiszolt kőeszközök (pl. balták).
A legnagyobb újdonságot azonban a növénytermesztés jelentette. A földművelés egyik előnyét az adta, hogy az ember függetleníteni tudta magát a gyűjtögetés sikerének esetlegességétől.
Bővült a gabonák köre, a kölesen kívül bekapcsolódott a búza és az árpa is.
A lepény (kenyér) készítése terén is történt változás. Az őskori pogácsa egyre jobban kezdett a mai kenyérhez hasonlítani. A titok a készítés módjában rejlett. Felfedezték, hogy a tészta a napon vagy melegen tartva megerjed, azaz kovász jön létre. Ettől a kenyér vagy pogácsa magasabb lesz, szerkezete könnyebbé válik.
A kövön való sütést felváltotta a sütőharang használata, mely a mai kemence ősének tekinthető. A sütőharang agyagból készült és félgömb alakú volt. Használata a következőképpen történt: tüzet raktak alatta, hogy átmelegedjen, majd a parazsat kikotorták és helyére tették a sütnivaló tésztát.
Egyéb ételek sütéséhez rostélyt készítettek  liánból, melyet agyagbevonattal láttak el, így tűzálló lett.
Megkezdődött a következő növények termesztése:
Hüvelyesek: csillagfürt, bükköny, csicseriborsó, bab, lencse
Zöldségek: retek, paszternák, sárgarépa, galambbegysaláta, fokhagyma
Olajos magvak: mák
Fűszerek: mustár, turbolya, köménymag.
Az eddig használt hamu helyett a sót kezdték el használni: a homok felső rétegéből kiáztatták, majd a vizet elpárologtatták belőle.
Az őskor táplálkozásában számos ma is ismert és népszerű növényt fedezhetünk fel (pl. köles, galambbegysaláta).
A csillagfürt (farkasbab), ami egy gluténmentes, B12-vitamint tartalmazó, növényi fehérjében gazdag hüvelyes, viszont napjainkban kevéssé ismert, pedig a reformtáplálkozásban igen sokoldalúan lehetne alkalmazni.

2 thoughts on “Az őskor növényi táplálkozása”

  1. Kedves Renáta, nagyon örülök ennek a sorozatnak, reméltem,hogy irsz majd azekről az érdekes dolgokról. Felkeltetted érdeklődésemeta bekenye, a galambbegysaláta, és a farkasbabot iránt , nem ismerem őket. Te a galambsalátát termeszted a kertben? Milyen gyakran írsz majd táplálkozástörténelemről?
    Üdv Sebi Enikő

    1. Kedves Enikő!
      A galambbegysaláta (madársaláta) nálunk könnyen beszerezhető. Igen, termesztem a kertben, remélem hamarosan már nőni fognak…
      A sorozatot időm függvényében írom majd, egy-egy rész összeállítása elég sok kutatómunkát igényel, de szeretném rendszeresen folytatni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

  • Hírlevélre feliratkozás

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.