Mindenütt kibomló és kibomlott rügyek. A május barackvirág-illatú szellője kacagó táncot lejt a fák szirmai között.

Mindenhol ez a zsongító érzés, érzelmek felcsapó lángja, öröknek hitt pillanatok.Mi a csuda kavarog ilyenkor bennünk, hogy boldog örömtől zsongva, a langyos tavasz öröknek hitt igézetében, vetjük bele magunkat a mámorító érzésbe?

Szinte menetrendszerűen megérkezik, akár a csukott ablakon keresztül is beszökik, jöttét friss áramlat kíséri…

De nini, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy elsuhanó ruhaszegélye kandikál csak az ajtónyílásban, s távozóban van. Mert a fűszeres szellő hátán bizony tovalibben a májusi szerelem is…

A szeretetet állítólag tanulni kell. Önmagunk és a másik fél helyes arányát elegyítve valamiféle közös képletet hozhatunk létre, ami eléggé stabilan működhet hosszú időn keresztül. Szerepeket osztunk ki, melyekből aztán nem, vagy csak nehezen engedünk.

Ha előrelátók vagyunk, akkor arra azért ügyelünk, hogy ne betontalpba öntsük ezeket.
Hanem akár egy jól összehangolt zenekarban, ki-ki játssza a saját szólamát, de ügyelve arra, hogy a másikkal összehangolt legyen. A lassú, csergedező, partot tisztelő érzelmek pedig végigkísérhetik az életet.

Mindkét érzelem kezdetét veszi valahol, mert létrejön, vagyis megszületik valamikor. Az egyik nagy hévvel, a másik sokkal több józansággal keverten. Nem bukkannak elő csak úgy a semmiből.

De mi van akkor, ha még sincs mindennek kezdete? Ha valami nem kezdődik el, csak folytatódik, mint egy többfelvonásos színdarab?

Ha egy érzést az időtlenség jellemez, mert nincsen kezdete, s feltehetőleg vége sem?

Ha létezik egy megfejthetetlen, megbonthatatlan, miriádnyi összeköttetésből szőtt egység, melyet még a Halál sem bír szétoszlatni, hasztalan hadonászik acélpengéjével?

Láthatatlan antennákon keresztül mintha az idők szagát éreznénk, vagy hangok nélküli közös nyelvet beszélnénk. Ezerszer jobban, mint a szavak vagy az érzékszervek útján.

Ezek egyébként is szabályokat képviselnek, hiszen mire kiejtünk egy szót, az sokszoros áttételen, előrevetítésen megy keresztül. Kombinált szabályzómechanizmusok buzgólkodnak, s erőlködnek harmóniateremtésen, holott a valódi harmónia lazán összeállhat magától.

Ez a láthatatlan és megfoghatatlan energiamező pedig felülír minden kiszámíthatót, itt nem érvényesek a logikusan felépített ok-okozati teóriák. Egy titkos felsőbb kód új frekvenciát teremt, melyen szinte semmi eddigi nem működik.

Beazonosítása könnyű, mással össze nem téveszthető: nincs például „szer” ellene. Ha úgy véljük, hogy megzavarná konszolidált életünket, akkor sem érdemes próbálkoznunk, mert nem lehet elsöpörni, félreállítani, vagy józan besorolással a képtelenség és lehetetlenség dobozába rejteni.

A szív tompán dübörgő zuhogásokkal igyekszik alkalmazkodni erre a másik hullámhosszra, a hallást pedig sistergő zúgás nehezíti.

Valamiféle kegyelmi állapot adta pillanat ez, nem megrendezhető, sem kérésre lehívható.

Itt terem, megrenget minden kikalkulált, okosnak hitt elméletet aztán lehet, hogy épp csak betekintést enged valami rejtett ízbe, egycsapásra megcsúfolva az eddig tökéletesnek hitt dolgokat, mert ebben a jelen szereposztásban nem teljesedhet ki.

Mit hagy majd maga után? Tátongó ürességet, a teljesség hiányát…

De ne bánkódjunk miatta, ha idejét most rövidre szabták is, egy valami biztos: találkozunk újra!

Néhány napja mintha más illata lenne a levegőnek. A földből kis zöld hajtások kunkorodnak elő és teljes erőbedobással nyomakodnak felfelé: élni akarnak.

A földben csücsülő hagymák már ősszel felszívták a mostani növekedésükhöz szükséges energiákat, mely ott lakozott bennük egész télen át. Nem is sejtettük, hogy lépteink és a hótakaró alatt valódi energiaraktárak rejteznek.

Egy láthatatlan kéz intésére most megkezdték feladatukat. De nem túl korai mindez, mire e nagy sietség?

Hunyorgok a fénytől és nem tudom eldönteni, hogy kabátban vagy csak meleg pulóverben induljak-e sétámra…

Nekem a tavasz valahogy lassabban hozza meg a kirobbanó energiákat, kicsit nehezen nyitok erre a gyors váltásra. Sün módjára még őrizném a fészkem, de reggelente egy lágy érintés felráz és tettre késztet: Hé, te, végigalszod az életed?

Szinte hallom, ahogy felsóhajt a föld, érzem a rajta végigfutó enyhe borzongást, de ez még nem az a nagy, mindent betöltő, kibomló hangulat, arra még várni kell, hanem csak annak előszele… Ez még csak az energiák jelenlétét érzékelteti, hogy valami születőben, vagy inkább újjászületőben van.

Új ruháit ölti magára az élet, mindig kicsit másmilyet, de titkos kódok őrzik a már megélt dolgokat, jelezve azt, hogy ami elmúlt az nem tűnt el, csak átalakult.

A lebomlott energiák újra összeállnak egy másfajta közegben, új információkat hordozva. Ugyanaz, de mégsem.

Mi is újabb lehetőséget kapunk, hogy nekiinduljunk. Azt mondják a Kos az újrakezdés hava és ilyenkor hihetetlen energiák összpontosulnak, bele lehet vágni valami újba, mert üdvös a kezdet.
A megszokott, fázósan didergő és sietős emberek helyett most az utcán rám köszönnek, s mielőtt visszaköszönnék, már kérdeznek is.

A nehéz kabátokat felváltják a könnyedebb felöltők, a nők hirtelen késztetést éreznek arra, hogy szoknyába bújjanak, amihez persze lapos helyett magas sarkú cipő dukál és máris egy kis vibrálás vegyül a tavaszillatú levegőbe.

Keressük a zöldet, a harsogó retket, a salátát és újhagymát, tépjük a zöld gyomot és hirtelen nyarat akarunk, egyszeriben és most.

A sietve suhanás helyett most a gyalogszert választom, társam a karra illeszkedő fonott kosár. Utam a mezsgyéken visz keresztül, madarakkal még csak gyéren itt-ott találkozok. Főként varjak szálldosnak, szemfülesen lesve a friss szántásból felszínre kerülő eleségre.
Karcos szél fúj, jól összehúzom a kötött kardigánt. Szoknyám szegélye a tavalyi kórókat súrolja.
A határban traktor halad, mögötte ugrabugrál a borona. A kalap gazdája felém bólint és megajándékoz egy széles mosollyal.

Láthatatlan fű illata libben át a tájon és a szél már inkább simogat, mintsem karcol. Hát elkezdődött… Megjött a tavasz.

Az udvaron térültemet-fordultamat mindig pajkos szemhunyorítással nyugtázta. A snájdignak cseppet sem nevezhető, narancsos orrú, gömbölyded alak minden évben kitartóan őrizte a telet házunk sarkához cövekelve.

Ruházata a klasszikusokat idézte, mellényét eredeti széngombok díszítették, fejére felfordított kék fémvödör került, kezében pedig valódi cirokseprű ágaskodott.

Nem sejtettem még akkor, hogy az évek múlásával együtt változik majd a hóember-divat (is) és holmi műanyagvödör és műrépa helyettesíti majd az eredetit, ha egyáltalán esik annyi hó, hogy lehessen vele valamit is kezdeni.

Arra meg végképp nem számítottam, hogy ilyenkor, Farsang idején, évről-évre egyre felkapottabbak lesznek ismét a bálok, s a régi korok hangulatát megidézve visszatérnek a modern kor köntösébe bújtatott fényes-csillámos forgatagok.

A kerekre kitartott, merevítős szoknyák, mély dekoltázsok, csillámporos frizurák, kontúrosra festett arcok boldog suhanása és maga az egész esemény, óhatatlanul is egyfajta szociokulturális tanulmányt tár elénk.

A ruha vagy a jelmez sok mindenről árulkodik, láttatni engedi, hogy ki mivel fejezi ki személyiségét vagy milyenné válna szívesen.

Álarc mögé bújva szabadon szemlélődhetünk, azt remélve, hogy így aztán senki az égvilágon nem ismer fel. Még ha mindez balga remény is csupán, hiszen a berögzült mozdulatok többet elárulnak rólunk, mint ahogy azt gondolnánk.

De mi van akkor, ha mozdulatainkban is igazodunk a megformálni kívánt figurához?

Ha a rejtőzködés izgalmán felül ez a pillanatnyi mássá válás nemcsak külsőnkben, hanem  viselkedésünkben is megnyilvánul?

A ruhával együtt felöltjük gazdája gesztusait, mozdulatait és hirtelen élni kezdjük az érzéseit is, vagyis azonosulunk a Szereppel. Szerepjáték ez, de egyben én-keresés is, hiszen levetkőzzük és magunk mögött hagyjuk azt a személyt, akik egyébként vagyunk.

Kóstolgatjuk a lehetőségeket, holott még magunkat sem ismerjük igazán.

Önismeretünkhöz a legteljesebb képet kétségkívül az adná, ha szembetalálkozhatnánk saját magunkkal. Ha kölcsönadhatnánk saját jelmezünket. Vajon jól vagy rosszul éreznénk-e magunkat így szemtől-szemben vele?

Harmóniát éreznénk vagy menekülnénk a rigolyáitól?

Testünk jelmeze a valóságban is cserélődik, szinte észrevétlenül. Elég csak elővenni és egymás mellé rakni a hunyorgó újszülött, a nagy szemekkel világra rácsodálkozó kisgyerek, a lázadó kamasz, az ábrándos tekintetű esküvői pár, a megfontolt szülő, az egyre kevesebbet mosolygó középkorú ember és a betegségtől megtört idős ember fotóját.

Mindez mi voltunk, vagyunk, leszünk. Ugyanaz, de mégsem. Sem testben, sem érzelmekben.

A védikus írások szerint rongyosra koptatott ruhaként dobjuk sutba a már elhasznált testeinket, hogy készen álljunk egy újabb elfogadására:

„Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.”  -mondja a Bhágavad-gíta.

Az, hogy mire cserélődnek le az egymást követő testek, javarészt attól függ, hogy miként élünk, cselekszünk, gondolkodunk, s hogy milyen érzéseink vannak. Azaz mi magunk készítjük elő, varrjuk meg magunknak a következő ruhát.

Azt mondják, hogy egy bizonyos kor után az ember jelleme leolvasható az arcáról. Vagyis ha egy arc barátságos, mosolygós, netán irigy, rosszindulatú vagy aggódó-borús, akkor gazdája jelleme is valószínűleg ennek felel meg.

…//…Jóvágású alak lép elém és táncra kér. Valahonnan mélyről feltör bennem, hogy mintha ismerném ezt a kézmozdulatot. De ez nem lehetséges, hiszen most járok itt először. Gyors elhatározással rábólintok és belevetem magam a forgatagba.

Az evés-ivás, mulatozás a tetőfokára hág. Így lesz ez egészen a keresztény naptár hamvazószerdájáig, mert ott ér majd véget a muzsika és a tánc. A tokba zárt hegedű pedig nem kerül elő egészen a Feltámadásig.

Az utcáról hangos kereplés és csujjogatás hallatszik be, maszkások közelednek. Fülsiketítő lármájuk a telet hivatott kiebrudalni.

A máglya lobogva csap magasra a falu középpontjában… ájultan zuhan a lángok közé a szalmabábu… Hát elégettük a telet….

Tejfehér köd hömpölyög a tájon, szinte tapintható a csend. Madárlábak nyomai vezetnek a hóban.

Félrehajtom az ágat, hópermet szóródik nyakamba. A föld fagyott, a természet mintha öntudatlan álomba zuhanna.

Mi, emberek is kapunk ilyen látszólag értelmetlen alvó időszakokat, melynek jelentőségére sokszor csak később jövünk rá. Arra, hogy érlelődött valami. Ahogy a földben, úgy bennünk is.

Azt mondják a tanult dolgok alvás közben hasznosulnak, ülepszenek le. Az álom, álmodás tehát nem haszontalan időtöltés.

A téli látszólagos tétlenség sem az, hiszen belül továbbra is dolgozik az ember, vagy szó szerint értelmezve a házon belül, vagy átvitt értelemben magában bent, a gondolataiban. A téli időszak külső erői jobban segítik a befelé fordulást, rendszerezést.

Ilyenkor a nyáron elnagyolt mozdulatok térben leszűkülnek, a dolgok egészen közelről kerülnek megvizsgálásra. Nyáron messzire tekintünk, ilyenkor pedig szívesebben keressük a részleteket, foglalatoskodunk valami részleteiben odafigyelést igénylő dologgal: varrunk vagy apró dolgokat szerelgetünk.

Sokszor szunnyadónak látszó helyzetek éppen a letisztuláson mennek keresztül és érlelnek valami újat, ami majd megalapozottan fog előbukkanni, ha eljön az erre alkalmas idő. Az alvó helyzet tehát nem feltétlenül értelmetlen, mert kiszűr, kikristályosít, érlel.

Az elmúlt hónap fényáradata majd egyszeriben kihuny. Az üzletekben leltároznak, s bennünk is zajlik valamiféle leltár, számvetés, az energiák majdani újraébredése előtt…

…A volánnál ülve siklok végig az úton. Végigvezetem a tekintetem, egy lélek sincs az utakon. A közvetlenül elém táruló útszakasz tisztán és biztosan látható. Nem előznek és nem jönnek szembe. Kiszámíthatónak tűnő állapot.

Az út kicsit távolabbi része viszont ködbe burkolódzik, nincs sejtésem, hogy nem ugrik-e elém egy őz vagy nem bukkan-e fel hirtelen egy gyalogosan közlekedő. Az élet is valami ilyesmi.

Év elején rátekintünk a naptárra, az új esztendőre, látjuk a hónapokat, a heteket, a 12 keretbe csoportosított napokat. Nagyjából behatároljuk, hogy mikor jön majd a nyári szabadság vagy hogy mikor kerítünk sort valami fontos eseményre, de nem tudhatjuk előre biztosan, hogy miként is lesz ez majd akkor.

Tervek és helyzetek…Tervezünk, de talán másképp lesz… talán jobb, mint amire számítunk, de az is lehet, hogy rosszabb. Vajon jó lenne-e látni előre, hogy miként is lesz pontosan?

Testet öltésekor az élőlény elfelejti korábbi tetteit, a múltbéli emlékeire jótékony függöny hullik.

Mondhatnánk úgy is, hogy iszunk a feledés kútjának vizéből, s ezzel egycsapásra homályba merülnek a korábbi élmények, események.

Néha dereng valami: ismerős helyzetek, érzések, ízek, illatok sejlenek fel fuvallatszerűen, de általában nem vonja el figyelmünket a kétfelé élés.

Ha pontosan emlékeznénk a múltra, akkor annak igézetében élnénk. A jövő pedig képlékeny, hiszen azt mi magunk teremtjük.

Nem az a feladatunk, hogy még a múlttal vagy már a jövővel foglalkozzunk, hanem hogy itt és most megoldjuk, megtapasztaljuk az elénk táruló helyzetet, sorsfeladatot, mert ezért születtünk éppen oda, ahol vagyunk.

Az emberi létforma különleges helyzetet jelent, hiszen a lélek itt bizonyos fokú szabadságot élvez arra nézve, hogy sorsát alakítsa. Ez a szabadság, a szabad akarat pedig a korlátlanság és végtelenség érzésével kecsegtethet.

De mégsem feledkezhetünk meg arról, hogy egyben felelősséget is hordoz. Hiszen minden cselekedet következményekkel jár, vagyis tetteink alapozzák meg a jövőnket.

…Az út kanyarodik, lassan elfogynak mellőlem a fehér süvegű fák. Feketére olvadt aszfalttenger következik. Azt hiszem megérkeztem.