Áhítat

A reggeli hőség tikkasztóan fojtogatja torkom, a forróság bőrszerű leplet fon körém. A levegő függőleges nyalábokba sűrűsödve vibrál, messziről víztócsának látszó délibábok incselkednek.

Eltűntek a pár hete még csurig teli vizesárkok; a szakadó esőtől egykor széjjelázott talaj immár kopogósra száradt. Csupán túlázott növények kórói, ottfeledett homokzsákok és tragédiába torkollt emberi sorsok emlékeztetnek arra, hogy a természet elszabaduló indulatai akár győzhetnek is felettünk.

Egy láthatatlan kéz mintha jótékony fátylat borítana most ezekre, mintha enyhítő feledéssel orvosolni kívánná a rossz emlékeket.

Érzem, hogy a ruhám szoros hálóként körém tekeredve fullasztóan melegít. Lassú léptekkel haladok a kis ösvényen, a bokrok két oldalról terelnek. Ha nem tudnám merre tovább, akkor is a helyes irányba vezetnének.

A templom a fák tövébe rejtezkedik, tetejét messzire hirdeti a csakra.

Ahogy belépek, szinte mellbevág a falak hűvöse. Magától értetődően ajánlom hódolatom a láthatóvá tett láthatatlannak, kinek nevét hol gondolatban, hol hangosan milliószor suttogtam vagy vibráltam már.

A napfény megcsillan a fuvolán, elönt a kékesfekete ragyogás bűvölete.
A padló hűvöse megborzongat, végigkúszik a hátamon, a ruhám most már puha öleléssel simul körém.
Nincs itt senki és mégis élettel teli minden.

Lélegzetem visszafojtva várom, mintha mozdulna valami, s szólna hozzám, valamiféle felelet gyanánt, ezerszer elrebegett kéréseimre.

Nincs értelme kérni vagy várni a csodát, mert a csoda nem jő hívásra, s főleg nem követelődzésre. Akkor sem ha százszor sírva és könyörögve, porba hullva, fenyegetőzve, már-már reményt vesztve esdeklünk. Felsoroljuk, s kiterítjük vágyainkat, mikről azt hisszük, hogy teljesülvén, majd minden megváltozik. Mások leszünk, s egyfajta megváltást nyerünk. Elkerülnek a nehézségek, feloldozást nyerünk sorsunk nehéznek hitt pillanatai alól.

Anyagi fellendülést, barátságot, szerelmet, gyermekáldást, munkahelyet, apró-cseprő örömöket…. erre várunk.

A kérésekre rendíthetetlen mosoly a válasz, mintha azt mondaná: így nem. Ilyen könnyen nem kapod meg, nincs varázsütés, mert nem spórolhatod meg az utat. Hiszen jellemfejlődés szempontjából az út lényegesebb, mint a megvalósult csoda.

Azaz nagyobb dolog eljutni a csodáig, mintsem megélni azt a maga teljességében. Miközben küszködünk, küzdünk, éljük a mindennapok hol egyhangú, monoton rutinját vagy éppen stresszel teli zavarodottságát, vágyunk arra, hogy történjen valami, amitől jobbnak érezzük helyzetünket, önmagunkat, s egycsapásra megszabadulunk mindettől….

A küzdés közben viszont tanulunk, megtanuljuk a várakozást, az alázatot, vagyis tisztulunk.

A csoda egyébként sem jelez csengetve, hogy: itt vagyok, hanem csendesen belopódzik és majd magától adódó természetességgel simul bele életünkbe.

De onnantól számunkra már nem is számít csodának, hiszen ott van, a miénk, természetes, hogy van és nem hiányzik. Már nem is csoda, mert hétköznapivá egyszerűsödött.

Pedig kevéssel előtte a fél életünket adtuk volna érte… aztán lassan elengedtük a hozzá való ragaszkodást. Nem köt többé hozzá görcsösség, megszerzésének szinte mániává fajult hajszolása, hogy elérjük, hogy a miénk legyen.
Ha már nem tölt be a birtoklás iránti vágy, hanem könnyű és szabad a bensőnk, akkor nyílik meg egy út, s ekkor lép be a csoda az életünkbe.

Jó tanácsként hallottam már mondani: ha nagyon akarsz valamit, akkor engedd el, hogy egészen a tiéd lehessen.
A füstölő lassú gomolygása mögött mosolyt látok elsuhanni, mintegy megerősítés gyanánt. Ez hát a válasz. Nincs értelme a csodákat várni, a csodák itt élnek közöttünk…